A kislányommal gyakran járunk cukrászdába. Hetente 2-3x óvoda után ott kötünk ki. Nyáron fagyit evett a kislányom, mostanában egy szelet Sacher tortát.
Nem volt ez másként tegnap sem. Hozzáteszem, már előtte sem voltam elégedett a viselkedésével, igazán nem érdemelte ki, hogy süteményt ehessen, de egyszerűen nem volt kedvem újabb hisztit és nyavalygás-áradatot végighallgatni, amikor a cukrászda felé vette az irányt.
Bementünk, kikértük a sütit, leültünk. És akkor kihozták a Sacher-szeletet, a tetején FEHÉR csokidísszel (az a kis korong, amire rá van írva, hogy Sacher). A kislányom pedig ezen teljesen kiakadt. Undorral a két ujja közé csippentette a fehér csokikorongot, kijelentette, hogy nem ilyennel akarta, majd éktelen sírás-rívásba kezdett. Mivel már hozzáért a sütihez, visszavitetni nem lehetett. No meg nem is akartam. Próbáltam szépen, nyugodtan meggyőzni, hogy egyszerűen ne egye meg azt a kis fehér csokit, az úgyis csak díszítés, a torta többi része ugyanolyan finom attól még. De szinte meg sem hallotta. Az eszem vadul kutatott valami megoldás után (vegyek még egy szelet sütit, barna dísszel?), aztán döntöttem.
Szépen felálltam, kifizettem az érintetlen süteményt, vettük a kabátunkat és hazamentünk. A felszolgálólány felajánlotta, hogy becsomagolja, vagy hoz egy barna csokidíszt rá. De nem kértem egyiket sem. Nem, nem azért mert büntetni akartam a gyerekemet. Hanem végiggondoltam azt, hogy az már tényleg a kényeztetés netovábbja, hogy a kislányom rutinszerűen jár a cukrászdába, és nem jutalomként, plusz egy 290 ft-os, finom süteményt nem hajlandó megenni a levehető dísz színe miatt. Tudtam azt is, hogy ha kicserélnénk a fehér csokidíszt barnára, valószínűleg megnyugodna, és elégedetten megenné a sütijét. Naná, hogy elégedetten, hiszen elérte amit akart. Na de hogyan?! Nem elmondta értelmesen, hogy mi a baja, hanem bőgött, mint egy eszement. Nem, ne tanulja meg, hogy ez a dolgok helyreállításának tökéletes módja.
Úgyhogy eljöttünk, és megmondtam neki, hogy többet nem jövünk cukrászdába. (És ezt így is gondolom.)
Persze ő haragudott rám, szerencsére az utcán már meg se nyikkant, szótlanul nyargalt előttem, hogy nehogy utolérjem. Hazaérve ledobta magáról a cuccait, felvonult a szobájába, és nekiállt bőgni, ordítani megint. De legalább otthon voltunk... Szerencsére nem lettem ideges, nyilván nem örültem, hogy hisztizik, de nem borultam ki tőle. Hagytam, hagy eressze ki a gőzt. Nem tudom, mennyi idő telt el így, mindenesetre én átöltöztem, kipakoltam a mososgatógépből az edényeket, összehajtogattam és elpakoltam a kivasalt ruhákat, megöntöztem a növényeket. A kislányom már ott tartott az ordítozós bömbölésben, hogy "anya, gyere, vigasztalj meg!". Tehát igazából nem rám haragudott... Egy ölelésem megnyugtatta, vizet ivott, orrot fújt, és aztán már kisangyal volt egész este. De rengeteg energiát kivett belőlünk ez az eset. Nagyon nehéz bölcs és nyugodt szülőnek lenni, basszus.
