Ezer éve nem írtam ide, pedig szeretem ezt a kis blogot. Másnak bizonyára semmitmondó, nekem viszont megnyugtató kis közeg, egy otthonos, kellemes vacok, ahol kiventillálhatom magamból az életem apró-cseprő, vagy éppen nagyobb horderejű történéseit, vívódhatok a belső dilemmáimon, vagy éppen elszórakozhatok a világ balgaságain.
"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek..." – ez jó mottóm lehetne. Alapvetően introvertált ember vagyok, ráadásul ez még társul egy nagy adag önbizalomhiánnyal is (köszi, család!), Így a valódi belső énemet gyakorlatilag senki nem ismeri, csak én. Még a legközelibb családtagjaim, a férjem vagy a gyerekem sem. Nyilván nekik nyílok meg a legtöbbször, ők járnak a legközelebb a "valódi" énemhez, de alapvetően folyamatosan egy olyan felvett szerepet játszom, amely – megérzésem szerint – közelebb van az ő elvárásaikhoz és elképzeléseikhez, mint amilyen én alapból, magamtól lennék.
Ez igen nagy munka, igen fárasztó, sokat kivesz belőlem. Sosem lenni önmagad, sosem engedni el magad, sosem hagyni, hogy egy kicsit leeressz, sosem (vagy nagyon ritkán, ha éppen senki nincs körülötted) csinálni azt, amit valóban szeretnél.– kőkemény munka ez, amelybe nagyon bele lehet fásulni. Még a színész is, akinek ez a szerepjátszás a vérében van, és ez a hivatása, visszalényegülhet önmagává, ha az előadásnak, vagy a filmforgatásnak vége van. Ha nagyon profi, akkor egy-egy forgatás néhány hónapja alatt tényleg nem önmaga, de utána van ismét több hónapja, éve, hogy levehesse a szerepét.
Sosem lenni önmagam, folyton "észnél lenni", mások elvárásait kitotózni, nem csak fárasztó szellemileg, de rettenetesen lélekölő is. Ezért kell ez a kis blog, ez a kis felület, hogy itt végre arról "beszélhessek", ami nekem fontos, és nem pedig arról, ami másoknak fontos...
Nem tudom, mások is így élnek-e. Mások is szerepet játszanak folyamatosan? Próbálnak folyton másoknak megfelelni? Próbálnak másnak látszani, mint amilyenek valójában? Vajon megéri-e hosszú távon, hogy mindig másnak akarunk látszani? Mi történne, ha hirtelen önmagam kezdeném adni mindig, minden helyzetben? Tényleg olyan méltatlan vagyok "alapból" mások figyelmére és szeretetére, mint ahogyan azt képzelem, vagy lehet, hogy kiderülne, másoknak jobban tetszene a valódi énem?
Ilyen és hasonló kérdések gyötörnek mostanában, és senkivel sem tudom ezeket megosztani. Ha össze kellene foglalnom, talán azt mondanám: nem érzem magam önazonosnak.
De ki is vagyok valójában? Sajnos ezt sem tudom már, olyan hosszú ideje elfojtom, aki vagyok.
