Nem voltam tervezett gyerek. A nővérem tíz hónappal előttem született. Ha beleszámolunk hat hét koraszülöttséget, akkor is csekély a különbség az ő születése és az én fogantatásom között. Az orvos persze abortuszt javasolt anyámnak. De apám kapva kapott az alkalmon, hogy három gyerek mellől (van egy bátyám anyám első házasságából) nem kell bevonulnia a kötelező sorkatonai szolgálatra (húsz éves volt akkor). Anyám pedig kapva kapott az alkalmon, hogy három gyerekkel már lehet tanácsi lakást igényelni.
Mert akkor még tanyán laktunk. Igazából nem tanya volt, hanem 7-8 ház egy kis utcácskában (3/4 részükben a rokonaink laktak), amely leszakadt a várostól, mert közéjük települt egy gyár. A gyárnál megállt a civilizáció: se rendes út, se vezetékes víz, se csatorna. Épp csak villany volt, az udvarokon meg kútból lehetett vizet hordani, már ha éppen volt benne - a miénkben gyakran nem volt.
A mi házunk volt az utolsó, mellette egy nagy rét kezdődött. A ház még apámék háza volt, öreg vályogház, két szoba, konyha, és egy kamra a gangon. Apai nagyapám még jóval a születésem előtt meghalt, nagyanyám pedig elköltözött - így kerültünk mi oda. De csak pár hónapot voltam ott, utána megkaptuk a hőn áhított tanácsi bérlakást, és beköltöztünk a városba. De a anyarakat még évekig a tanyán töltöttük.
Anyám teje két hét alatt elapadt, tehéntejet és tápszert aptam, amit persze nehezen szoktam meg, koraszülött csecsemőként. Anyám szerint nagyon csúnya voltam, vézna és betegesen sárgás bőrű (valószínűleg jól besárgultam a születésem után, de anyám hazahozott a kórházból idő előtt, mert várta itthon egy 10 hónapos csecsemő, meg egy nyolc éves kisgyerek) - egyéves koromig nem is készült rólam fénykép, habár a nővéremről garmadával készültek a bébifotók. Akkorra már szerintem teljesen normális, aranyos, pufók arcú, szőkésbarna hajacskás kisbaba lett belőlem.
Apám csalódott volt, mert fiút várt. Az első lánygyerekének nagyon örült, de a másodikat már kudarcnak érezte.
A gyerekkoromból nem sokmindenre emlékszem. A tanyasi nyarakra elég élénken. Egész nap kinn voltunk az udvaron. Volt ott egy kis homokozó, amelyet később kacsaúsztatóvá alakítottunk át (személy szerint sajnáltam a homokozót). Anyámék nyulakat tenyésztettek eladásra, meg persze megenni is, meg egy nagy veteményesünk is volt, úgyhogy egész kicsi korunktól ganéztuk a nyúlketreceket, etettük a nyulakat, segítettünk leszedni a termést, fejteni a borsót, babot. Sokszor kigyalogolt az egész család egy pár kilométerre levő kaszálóra (a "delelőre"), ahol apa füvet kaszált a nyulaknak. Néha a bátyám elvitt az erdőbe, nagyon élvezte, hogy a két kis hülye húgát riogathatja sosem látott viperával és vaddisznóval. Néha anyámmal elsétáltunk egy néhány kilométerre lévő tanyára, ahol egy egyedülálló, de rendkívül kedves, rokonszenves, és gyerekbarát fickó (Lajos bácsi) rengeteg állatot tartott - legalább annyira tetszett, mintha az állatkertbe mentünk volna el. Még ma is fel tudom idézni azt a hangulatot, ahogy az árnyas fákkal övezett földúton battyogunk Lajos bácsi tanyája felé. A szomszédainkra is élénken emlékszem, úgy szerettem a nénit, mintha a nagymamám lett volna, úgy is hívtuk: mama.
Azért beszélek többes számban, mert a nővéremmel gyakorlatilag mindent együtt csináltunk. Egész nap együtt voltunk. Ő kisgyerekként nagyon ragaszkodott hozzám, emiatt pszichológushoz is kellett vinni. Még óvodában sem lehett tőlem elválasztani. Anyám megelégelte a sok cirkuszt, és csak a kötelező egy évet jártuk le az óvodában, azt is csak úgy-ahogy, a nővérem sokat volt beteg, és olyankor én sem mentem. Pedig én szerettem ott lenni nagyon. Annyi játék, színesceruza, zsírkréta, filctoll volt ott, sok-sok otthon ritka kincs! A többi gyerekkel nagyon jól éreztem magam. Zenés-játékos testnevelés óráink voltak, tanultunk számolni kis műanyag-halacskákkal, év végére pedig egy színdarabot tanultunk be. Születésnapokon mindenki rajzolt valamit az ünnepeltnek. Én igazi kincsként őriztem, amiket kaptam. Szétrakosgattam a magyszoba szőnyegének kockáin, és gyönyörködtem bennük. Aztán anya egyszer csak kidobta az összeset. Nem mertem megkérdezni, miért, csak éreztem, hogy nagyon igazságtalan, ami történt. Az én rajzaim voltak, én kaptam őket, szerettem őket, és mégis, a megkérdezésem nélkül kidobta az összeset. Nem volt beleszólásom.
Iskolába kerülésünkig anya otthon volt velünk. Azaz házmesteri állást vállalt, takarított, intézte a ház ügyeit, mellette ellátta a nyúltenyészetet, és művelte a kertet. Éppen elég egy embernek. A gyerekeire már nem jutott ideje. Ennek főleg a bátyám itta meg a levét. Nekem ott volt a nővérem, együtt végül is jól eljátszottunk.
Apám a gyárban dolgozott. A családi életet hamar elunva a szabadidejét egyre inkább kezdte a barátaival tölteni. Fociztak meg kocsmáztak.
Anyám persze ezen kiakadt. Amikor apám későn jött haza, őrjöngeni kezdett. A veszekedések rendszeresek lettek, és egyre inkább eldurvultak, sokszor a tettlegességig fajulva.
A helyzet akkor kezdett el igazán súlyosbodni, amikor iskolába mentünk, anyám pedig elhelyezkedett. Néhány más irányú próbálkozás után végül ő is gyárban kezdett el dolgozni.
A tanyasi életre úgy emlékszem, mint a Paradicsomra. Az volt a gyerekkor. Akkor még nem tűntek fel a veszekedések, vagy legalábbis nem hagytak nyomot. Nem éltünk fényesen, pl. nem mentünk nyaralni, nem kaptunk értékes ajándékokat, és alig volt játékunk, ami meg volt, azzal alig mertünk játszani, nehogy tönkretegyük. De legalább nyugodt volt az életünk.
Aztán ez sajnos gyökeresen megváltozott.
Az iskola teljesen új élmény volt. Kb. fél évbe tellett, mire rájöttem, mi is ez, mit várnak el tőlem, mit kell csinálnom... Az írással megszenvedtem. Anyám egy teljes füzetett teleíratott velem "a" betűvel egyetlen délután alatt, miközben záporoztak rám a szitkai. A gyerekszobában semmi más nem volt, csak egy ócska kinyitható kanapé, amelyen tesómmal aludtunk, meg beépített szekrények, így a konyhaasztalnál ültem. A végén már a könnyeim potyogtak fájdalomtól: íróbütyök nőtt a jobb középső ujjamon pár óra alatt... Kb. ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt tanult velem.
Az olvasás viszont villámgyorsan ment. Igazi varázslat volt számomra. A könyvekben új világok tárultak fel előttem. Izgalmas történetek, amelyek olyan mások voltak, mint a valóság! Falni kezdtem a könyveket. Első osztályban a téli szünetben kiolvastam a 2. féléves olvasókönyvet, és aztután rávetettem magam az iskolai könyvtárra. Egy nap - egy könyv.
Sajnos a szemem el is romlott alaposan. Talán már eleve gyenge volt a koraszülés miatt, és a sok erőltetés miatt ugrásszerűen romlani kezdett. Az első iskolai év vége felé vették észre, hogy nem látom a táblát, és kapásból -3 dioptriával indítottam. Ráadásul anyám a legolcsóbb keretet vette meg, a szemüveg csúnya volt, szégyelltem, hónapokig nem hordtam, de aztán rákényszerültem, mert a szemem tovább romlott.
Gyűlöltem a szemüvegem, csak a baj volt vele. Ha véletlenül eltörött, otthon megvertek érte. A keretek iszonyatosak voltak: az első két szemüvegem olcsó barna műnyag-keretes volt, aztán anyám a még ennél is olcsóbb, lengyel-piacos, szürke fémkereteket kezdte el vásárolni, férfiaknak, nem kislánynak valót. A vastag lencse folyton kicsúszott belőlük. Azon túl, hogy iszonyatosan rondán festettem ezekkel a borzalmas szemüvegekkel, a saját családom se kímélt, csúfoltak a szemüvegem miatt, és ha anyámat feldühítettem, "szemüveges hülye kurvának" hívott, jobb esetben "szemüveges kígyónak". (Nem mertem kijavítani a tárgyi tévedését: a kígyó pápaszemes.)
Szóval igazi szégyenbélyeg lett a szemüvegem. Kifejezetten csinos pofijú, nagy, sötét szemű, hosszú barna copfos kislány voltam, de 7 éves koromtól folyamatosan rondának éreztem magam a szemüvegem miatt.
Az alternatív gyógyászat szerint rövidlátó az a gyerek lesz, aki körül olyan dolgok történnek, amelyeket nem akar látni. Nálunk már szinte csak ilyen dolgok történtek.
Az anyagiak örökösen problémák forrása volt. Sosem volt elég pénzünk. Gyerekkoromban talán a legtöbbet hallott mondat ez volt: "nincs rá pénz". A nővérem és én évekig hordtuk ugyanazt a kabátot, nadrágot, iskolatáskát. Ha valamit knőttünk, az kész katasztrófa volt. Ráadásul én nagyon gyorsan nőttem (12 évesen már 178 centi voltam, és 40-es volt a lábam), úgyhogy velem volt a legtöbb baj. Ha gázszámlás vagy más díjbeszedő járta a házakat, nekünk síri csöndben kellett lennünk, és lábujjhegyen járnunk, nehogy meghallják, hogy itthon van valaki, mert a számlák kifizetésére nem volt pénzünk. Tízóraira legtöbbször csak vajas kenyeret és teát vittünk iskolába.
De talán ezek a dolgok akkor, kisiskolás gyerekként nem is zavartak annyira. Ezeken még felül lehetett kerekedni. De azt nem lehetett nem észrevenni, ahogy a szüleink ölték egymást.
Akkor már szinte állandóan veszekedtek. A veszekedések alapvető oka a pénzhiány volt. Apám szerint anyám nem volt elég takarékos és beosztó. Anyám pedig azt nehezményezte, hogy apám rendszeresen ivott, és a fizetésének jó részét italtra költötte.
Apám alkoholizmusa egyre súlyosbodott az évek során. Ha holtrészegen jött haza, összehányt mindent, undorító szag volt a lakásban napokig, mi pedig nem tudtunk WC-re menni, mert anyám nem volt hajlandó apám mocskát takarítani (aztán végül eltakarította, mert nem volt más megoldás). De ez még a jobbik eset volt. Ha csak "spiccesen" jött haza, kötözködött, veszekedést provokált, ami hamar verekedéssé fajult. Ha valamelyik gyerek közbeavatkozni próbált, annak is kijutott néhány ütleg apámtól. Ha nem jött haza időben munkából este, fél éjjel rettegtünk, hogyan, milyen állapotban jön haza.
Borzalmas évek voltak. Anyám legalább ötször beadta a válókeresetet, nem volt hajlandó apámra mosni-vasalni, eldugta előle az ételt, ha apám megevett valamit abból, amit anyám a saját pénzén vásárolt, ölre mentek. Amikor megérkezett a tárgyalásra az idézés, apám "beijedt", kezes báránnyá változott pár hétre, anyám pedig látványosan megbocsátott, aztán minden kezdődött elölről, mint egy véget nem érő, örökösen vissatérő lidércnyomás.
Anyám más taktikát is bevetett apám megváltoztatására: öngyilkossági kísérleteket tett. Mivel depressziót állapítottak meg nála, mindig volt otthon altató meg nyugtató, ezeket nem szedte rendszeresen, előírás szerint, hanem felhalmozta, majd amikor elborult az agya, bevett egy csomót belőlük, és ráivott némi alkoholt. Hogy a gyerekeivel mi lesz, az egyáltalán nem érdekelte.
Az első öngyilkossági kísérletekor nyolc éves voltam. Ráadásul egydül voltam vele otthon, mert beteg voltam. Feltett nekem egy meselemezt a lemezjátszóra, ő pedig bezárkózott a szobájába, és bevette a gyógyszereket. Én persze nem tudtam, mire készül. Megszoktam már addigra, hogy ha anya rosszkedvű, akkor nem szól senkihez, elvonul, és jobb békén hagyni, különben csak ordítozik, átkozódik és üt.
Ha olyan napja volt, egész nap őrjöngött, üvöltözött, csapkodott maga körül, jobb volt nem a szeme elé kerülni. Ha mégis, akkor elvert, és válogatás nélkül mindenféle durva, trágár szavakat szórt ránk. Rohadt kurváknak, hülye dögöknek nevezte a saját gyerekeit, és szinte kéjesen hangoztatta, hogy "ilyen hülye kölyköket még nem baszott Európa". Szörnyű volt hallgatni a szitkait. Legszívesebben elrohantam volna hazulról - de hová mehet egy 8-9 éves gyerek? Néha megfordult a fejemben, hogy bárcsak megmérgezhetném.
A "csendes terror" idején viszont az, akire megharagudott teljes kitaszításban részesült. Nem szólt hozzá, de másnak sem volt ajánlatos, mert akkor arra is megharagudott. Ilyenkor nem főzött, nem vásárolt be, hangoztatta, hogy nem érdekli, mit zabálunk, dögöljünk éhen, vagy főzzön nekünk apánk. Sokszor bezárkózott a szobájába, vagy elment hazulról, hogy aggódjunk miatta. Én egy idő után már nem aggódtam, de apánk sokszor utána zavart, nem akarta, hogy a szomszédoknak szemet szúrjon anyánk viselkedése, a látszat nagyon fontos volt neki. Vagy anya kihívóan csak magával foglalkozott, megcsinálta a frizuráját, belegyömöszölte mgát valamilyen régi ruhába, amelyet egyébként sose hordott, és bömböltette a zenét.
Az első öngyilkossági kísérlete után még jópár következett, de inkább csak figyelemfelkeltés céljából, tudta, hogy a gyógyszerek nem hatnak, tényleg olyan erős szervezete volt, mint a bivalynak. Kiváltó oknak nem kellett sok. Egyszer például karácsony előestéjén gyógyszerezte be magát, mert rossz kedve volt, én meg apával nevettem a folyosón, mikozben a fenyőfát küzdöttük be a tapba. Ez volt az oka, állítása szerint - szánalmas.
Egyszer majdnem sikerült elérnie a célt, a gyomormosás közben ugyanis víz került a tüdejébe, állítólag a klinikai halál is beállt, és utána még sokáig szenvedett a tüdejével. De még az intenzív osztályon azzal fogadott bennünket köszönés helyett: "úgyis megcsinálom újra, amint hazamegyek".
A legemlékezetesebb azonban az volt, amikor Amerikából hazatelefonált szintén egy karácsony este. Házvezetőnőként dolgozott ott fél évig ( a külföldi akciói külön fejezetet érdemelnek...). Akkor még nem is volt telefonunk, a szomszéd jött halálsápadt arccal, hogy jöjjünk, mert telefonunk van. Egy sipítozó női hang közölte, hogy az anyám meghalt, "magába szúrta kés, mert család nem szeret".Teljesen kibuktunk, angolul próbáltam érdeklődni a részletek felől, de a sipítozó, dilis hang csak ezt a pár szót ismételgette. Kb. negyedóra múlva újabb telefon, hogy anyám él... Egész este agonizáltunk, a szomszédok vigasztaltak. Aztán ahogy kezdett lecsillapodni a fájdalom, hirtelen összeállt a kép: anya volt! Anya telefonált! Ezért nem értette, miket kérdeztem angolul... Másnap, amikor felhívtuk, be is vallotta. Magányosnak érezte magát, a család nem volt otthon, ő kiitta a fél bárszekrényt, és elkezdett telefonálgatni... Hát jó vicc, mondhatom. Ehhez képest, amikor egy hónappal később hazajött, hősként kellett ünnepelnünk, mert ő ugye mit meg nem tett értünk.
Korán felnőttünk, az biztos. Anyánk egészen kicsi korunktól kezdve velünk "beszélte meg" a problémáit, nekünk panaszkodta ki magát, ecsetelte, hogy az élete mennyire nehéz, apánk milyen szemét, és az élet úgy általában milyen szar. Segíteni persze nem tudtunk neki, de belénk plántálta az aggódást, a bizonytalanságot, a félelmet és a bűntudatot.
Sajnos az otthoni helyzetből nem volt menekvés. Nagyszülők, rokonok nem nyűjtottak menedéket. A rokonainkkal nem tartottuk a kapcsolatot. A nagyszüleinkkel sem volt szerencsénk. Anyai nagyszüleim csak a földjeikkel voltak elfoglalva, a saját gyerekeiket se szerették, nem hogy az unokáikat. Nem is mentünk oda szívesen, nagyanyám nagyon koszos volt, és folyton kiabált. Apai nagyapám még a születésem előtt meghalt, a nagyanyám évekig nem érdeklődött irántunk. Aztán valahogy felvettük a kapcsolatot, de sose szerettük meg őt igazán. Egyik nyáron nála töltöttünk két hetet, de utáltunk ott lenni, unalmas volt, sehová nem mentünk, semmit nem csináltunk, semmilyen programot nem szerveztek nekünk, nagyanyám egyáltalán nem volt gyerekszerető, az élettársa pedig még a szexuális zaklatástól sem riadt vissza. Hiába szóltunk apánknak, amikor látogatóba jött, nem vitt haza minket, gondolom, nem akarta az anyját megbántani, meg anyámnak elmondani, miért megyünk haza hamarabb. Rémes volt.
Otthon sem volt túl jó. A lakásunkat nem szerettem. Barátságtalan, rossz elosztású, sötét, nehezen kifűthető panellakás volt. Nem volt sok bútorunk, így az egyik szoba berendezetlen maradt, és lomtár lett belőle. A lomok, kacatok, szennyes ruhák amúgy is ellepték a lakást. Örök kupleráj volt mindenhol. De anya sértésnek vette a kritizálást is, meg azt is, ha összepakoltam és kitakarítottam. A nyarakat különösen utáltam: csak otthon unatkoztunk, és tűrtük a szüleink gorombaságait. Ha jól számolom, 18 év alatt ötször voltunk nyaralni 1-1 hetet, lepukkant, komfort nélküli munkahelyi üdülőkbe mentünk, ahol kb. ugyanazt csináltuk, mint otthon: apám együtt ivott a munkatársaival, anyám meg cirkuszolt, hogy ő főz, mosogat, bajlódik a gyerekekkel, apám meg szórakozik. Alig vártam, hogy kezdődjön az iskola.
Mintatanuló voltam. Senki nem noszogatott a tanulásra, egyszerűen csak úgy láttam jónak, ha nem hozok bajt a fejünkre (volt épp elég), és tanulok rendesen. Maximalista lettem. Általános iskolában szinte mindig kitűnő lett a bizonyítványom, ha kaptam egy-egy négyest, sírtam... Tanulmányi versenyeken indultam, műsorokban szerepeltem, szakkörbe jártam, örs- és rajvezető voltam, oklevelet oklevélre halmoztam, osztályfőnöki, szaktanári, tantestületi dícséreteket kaptam. A tanulásba, az iskolai munkába menekültem az otthoni valóság elől. Az iskolában végre jó lehettem valamiben, végre meg tudtam felelni a felnőtteknek...
Volt néhány iskolatársam, akikkel barátnőfélék lettünk, néha elmentünk hozzájuk a nővéremmel, és ők is eljöttek hozzánk, ha a születésnapunk volt. De megbeszélés nélkül nem volt ajánlatos hozzánk beállítani senkinek. Anya hangulata kiszámíthatatlan volt; ha rossz kedvében találtuk, nem érdekelte, ki más van még a közelben, ki hallja káromkodásait. Emlékszem, egyszer, talán az ötödikes évzáró után egyik barátnőnkkel mentünk haza. Hirtelen vihar kerekedett, bőrig áztunk. Anyánk ordítozni kezdett, magából teljesen kikelve, hogy hogyan lehettünk ilyen barmok, hogy nem vittünk esernyőt, ismét minden rohadt kurváknak elmondott minket, akiket még nem baszott Európa...stb. A kitűnő bizonyítványomra, a tantestületi dícséretemre ügyet sem vetett. Mi meg égtünk ezerrel a barátnőnk előtt. Szörnyen kínos volt.
Otthon a tanulásnak nem volt becsülete. A rossz jegyeket (a négyeseket és a hármasokat - ennél rosszabb jegyem nem volt) számonkérték ugyan, de a jó jegyekért nem járt különösebb elismerés. Pl. sose kaptam jutalmat egy kitűnő bizonyítványért, vagy a szaktanári, osztályfőnöki vagy tantestületi dícséreteimért. Természetes volt, holott a szüleim annak idején nem voltak jó tanulók. Anyám 8 általánost végzett, apám szakmunkásképzőt, a bátyám többször is megbukott, üggyel-bajjal végezte el a szakmunkásképzőt, a nővérem nem bírta a gimnáziumot, ahová én is jártam, végül egy technikumot végzett el nem nagy lelkesedéssel és nem túl fényes eredményekkel - én vagyok az egyetlen a családból, aki egyetemet végzett.
A munkát többre becsülték. Aktívan ki kellett vennünk a részünket a házimunkából. A mosogatót még fel sem értük, egy hokedlire térdepeltünk fel, úgy mosogattunk. Ha eltörött egy-egy pohár, persze állt a bál. (És nem ám amiatt, hogy elvághattuk volna a kezünket, hanem hogy mennyibe kerül egy pohár!) A ruháinkat maguk mostuk 11 éves korunktól, kézzel, mert nem volt mosógépünk. A takarításban is részt kellett vennünk, egy idő után már teljesen ránk maradt. Ha a sok házifeladat miatt nem jutott időnk valamilyen háztartási munka elvégzésére, kitört a botrány. Emlékszem, már középiskolásként egy bonyolult matematika-példával kínlódtam sokáig, amikor apám becsörtetett a szobámba, és rámordított, hogy takarodjak a konyhába mosogatni, ahelyett, hogy itt firkálok.
A rendszerváltás után a szüleink munkanélküliek lettek. Nagyon elszegényedtünk. Segélyekből éltünk. A nővérem lepedőkből varrt ruhákat magunknak, rendes ruhára nem futotta. A veszekedések még elviselhetetlenebbek lettek, hiszen a szüleink egész nap otthon ültek a négy fal között, és egymást ölték.
Anya betegségekbe kezdett menekülni: magas vérnyomás, trombózis, végül idegi alapon leszázalékolták, és nem dolgozott többet, rokkantnyugdíjas lett. Mániás depressziós tüneteket produkált: a depressziós időszakban jöttek elő a "csendes terroros" megnyilvánulásai, az öngyilkossági kísérletei, ha meg felpörgött állapotban volt, külföldön keresett munkát vagy férjet... Néhány hónapot dolgozott is Németországban, majd Amerikában házvezetőnőként, de sehol sem érezte jól magát, hosszú, panaszos leveleket küldött haza, hogy miattunk áldozza fel magát, Amerikában ugye még azt is eljátszotta, hogy öngyilkos lett. Sok pénzt nem tudott félretenni, sok hülyeséget összevásárolt, főleg használt holmikat, és csomagokban hazaküldte, nekünk meg hálálkodnunk kellett a borzalmas ruhákért. Pár hónapot bírt csak mindenhol, aztán kevéske magtakarított pénzzel hazajött, amit pár hét alatt elszórt, és a mókuskerék kezdődött elölről. Ráadásul amíg anyu távol volt, apával nem volt leányálom az élet, bár legalább a veszekedéseiket nem kellett hallgatni.
Mi akkor kezdtük el a középiskolát, én a megye legjobbjának számító gimnáziumba kerültem. Itt is jól tanultam, mégsem éreztem jól magam. A tanárok többsége rideg volt, némelyikük igazi sárkány, az osztálytársaimat pedig felszínesnek és nagyon idegennek éreztem. Hamar kakukktojás lettem közöttük: nekem nem tellett osztálykirándulásra, uszoda- és színházbérletre. Barátkozni se nagyon barátkoztam senkivel, nem akartam beavatni abba senkit, hogy otthon mi folyik. A fiúk tudomást sem vettek rólam, a ronda, vastag lencséjű férfiszemüvegemmel, pattanásaimmal, ódivatú frizurámmal, elnyűtt, össze nem illő ruháimmal csúnya voltam nagyon. Magányos, zárkózott, koravén és megkeseredett kamasz voltam.
A szüleimet nem érdekelték a problémáim, meg voltak győződve róla, hogy csak nekik vannak problémáik. Apámmal nagyon nehezen jöttem ki, azaz sehogy. Szerinte csak követelőzni tudtam. Istenem! Hiszen sose volt semmink, még normális ruhánk se! Ugyanabban a télikabátban és sportcipőben jártam végig a gimnázium négy évét. Telente még csizmám sem volt, a ballagásomon is egy rongyos fekete, a kelleténél fél számmal kisebb velúrcipő volt a lábamon, pedig én mondtam a végzősök búcsúztatóját, nagyon égő volt a rongyos cipőben színpadra állni. Nem jártam moziba, bulizni, mint a többi tini, még az iskolai bálokra se mentem el, a szalagavatómra is az utolsó percben jutottam el, kölcsönkapott ruhában és cipőben.
Apám persze az anyagi nehézségek ellenére továbbra is ivott, arra jutott pénz... De volt, hogy a gázt kikapcsolták, mert nem tudtuk kifizetni a számlát. Anyám szomszédoktól kéregetett kölcsön, de ha apám ezt megtudta, üvöltözni kezdett vele és megverte. Nem az zavarta, hogy nincs gáz, vagy hogy nincs cipőm: hanem az, hogy anyám nem tartja fenn a látszatot, hogy minden rendben van nálunk, és apám el tudja tartani a családját.
Mivel mindkét szülőm saját magával volt elfoglalva, az sem tűnt fel nekik, hogy a kiváló tanulmányi eredményem ellenére nem jelentkeztem egyetemre vagy fősikolára. Az osztályfőnököm őrjöngött, és a munkaügyi központos ügyintéző is hitetlenkedve csóválta a fejét a bizonyítványom láttán, amikor bejelentkeztem, mint munkanélküli. Szerintem apám még örült is neki: egyrészt, nehogy már a gyereke többre vigye, mint ő; másrészt a nővéremet sokkal tehetségesebbnek tartotta tőlem, és mivel a nővérem nem akart tovább tanulni, akkor nekem sem volt ehhez jogom.
Annak, hogy nem tanultam tovább azonnal a gimnázium után, több oka volt. Egyrészt tudtam, hogy a szüleim anyagilag nem tudnak, és saját bevallásuk szerint nem is akarnak érettségi után támogatni. Másfelől nem éreztem magamban kellő indíttatást ahhoz, hogy egy ennyire visszahúzó, ellenséges környezetben a felvételire felkészüljek. A szüleim annyiszor és annyira belém sulykolták, hogy hülye, béna, semmirekellő vagyok, hogy elhittem magamról, hogy nekem úgysem sikerülhet semmi.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
Epilógus:
Két diplomám van, beszélek 3 idegen nyelvet, van egy gyönyörű, okos kislányom, jó állásom, szép házam, autóm, anyagi gondjaim nincsenek. Már nem tartom csúnyának magam, és a szép ruhákat is megengedhetem magamnak. Még mindig nehezen oldódom fel emberek között, barátaim nem nagyon vannak, nehezen építek ki emberi kapcsolatokat, még egy boltba is elfogódottan lépek be, ha csörög a telefonom, sokszor azért nem veszem fel, mert nem érzem magamat képesnek rá, hogy idegenekkel beszélgessek - azt hiszem enyhe szociális fóbia alakult ki nálam. Az önbizalmam és az önbecsülésem elég ingatag lábakon áll, és sajnos a depresszió is meg-megtalál. Rugalmatlan vagyok, mindig a legrosszabb eshetőségekre készülök fel, nem szeretem a meglepetéseket, a bizonytalanságot, ha nem tudom kontroll alatt tartani, ami velem történik. Néha még anyám rossz mintáit követem, ha a kislányommal vagy a férjemmel van konfliktusom, de keményen dolgozom azon, hogy ezeket kiiktassam.
Anyám végül úgy halt meg, hogy öngyilkos lett. Apámmal nem tartom a kapcsolatot.
