Most valahogy nagyon nem vagyok egy hullámhosszon a kislányommal. Nagyon nehéz elfogadnom, hogy sajnos vannak időszakok, amikor legjobb, ha békén hagyjuk egymást. Képtelenség vele játszani, elmenni valahová, programot csinálni vele. Egyszerűen nem lehet vele jól éreznie magát az embernek. Mindenen nyavalyog, mindenbe beleköt, húzza az időt, kiakad, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő szeretné. Emlékszem, tavaly ősszel is ilyen nehéz időszakunk volt, rendszeresen a kabátja ujjánál rángattam haza az ordító lányomat, mert ő lecövekelt a szomszéd kapujában, hogy ő oda akar bemenni játszani... Rendszeresen be is járt, addig, amíg szét nem szaggatta a néni egyik nyakláncát, na akkor kegyvesztett lett, és azóta nemigen vágyik oda. De kb. karácsonyig vért izzadtam vele napi szinten, és úgy látom, az idén is ez lesz a program.
Ma például az apjával elmentek a Margitszigetre, ami igazi joker-program a lovacskáknak köszönhetően. Na ma nem volt igazán az, az egész hazafelé utat végigüvöltötte. Nem akart jönni, mert ő fáradt. Csak tudnám, minek kel fel akkor 7 órakor??? A férjem viszont nem tudta volna őt is, meg a biciklijét is cipelni. Így a lányom ordított hazáig, ami kb. fél óra. Itthon aztán sértett grófkisasszonyként felvonult a szobájába, leszedte magáról a szoknyáját, a cicanadrágját meg a zokniját, és szétdobálta a játékai felét, közben meg is rongált ezt-azt, pl. az egyetlen igazi, márkás Barbie-jának úgy leszedte a fejét, hogy vissza se lehetett tenni, ment a kukába.
Délután el akartunk menni egy kertészetbe, amely 3-ig volt nyitva, tehát csipkednünk kellett volna magunkat. Őfensége persze extra lassan ette az ebédjét, majd 50 percig tartott két csík sült húst és kb. 20 db sült krumplit megennie. Utána persze lassított filmfelvétel-szerűen volt csak hajlandó öltözködni, épp hogy odaértünk a kertészetbe. Persze ott meg minden lében kanál volt, és nem nyugodott addig, amíg egy virágot le nem tépett.
Itthon első megmozdulása az volt, hogy leszaggatta az éppen virágzó törpeszegfűkről a virágokat. Nagyon mérges lettem rá, ment is a komiszlépcsőre. Legszívesebben egy életre otthagytam volna...de estig biztosan. De a férjem higgadt maradt, így 4 perc múlva már a virágültetésnél lábatlankodott a lányom, hiába mondtam, hogy csak akkor merítse a homokozókanalát a humuszba, amikor én már kivettem a saját, éles ültetőkanalamat, természetesen hánytam a borsót a falra folyamatosan.
Ezek után az este már simán ment volna, ha a férjem nem cseszi fel az agyamat azzal, hogy közös vacsora helyett leült a laptopja elé. Igazából délben is azért kellett (volna) hazaszáguldani a Margitszigetről, mert neki sürgős laptopzhatnékja volt. Befaltam a szendvicsemet, és lefeküdtem kicsit, mert nagyon gyengének, szédülősnek éreztem magam. (3 napja meg vagyok fázva.)
A fürdés-lefekvés tortúra így a férjemre maradt, a kislányom persze a tiltás ellenére is még olvasgatott az ágyában, majd egy adott ponton felkelt, és lejött a földszintre... Agyamat tudnám ilyenkor eldobni, hiszen már délben fáradt volt, ebéd után nem aludt, akkor este miért nem alszik??? Áááhh, nem bírom én ezt már cérnával. Most nagyon kellene nekem 3 nap szünet. :(
A fentieket elolvasva azt mondanám, figyelemre vágyik a gyerek, de basszus mást se csinálunk, ha itthon van, minthogy figyelünk rá. Szó sincs arról, hogy oda se bagózunk rá, és nő, mint a dudva. Egyetlen gyerekünk, egyszem unoka, mindenki őt ajnározza. Mindent megkap, talán ez is baj. Ovi után általában elmegyünk fagyizni, közben beszélgetünk. Itthon mindig ajánlgatom, hogy menjünk el sétálni, vagy rajzoljunk-fessünk, társasozzunk, kirakózzunk, olvassunk mesét. Az már más kérdés, hogy az esetek 99%-ában neki ezekhez nincs kedve. Az apja elég későn ér haza, de aztán már lefekvésig szinte csak vele foglalkozik. Nem tudom, mihez kellene kezdenünk, hogy érdemi javulást érjünk el a viselkedésében, mert ez az állandó hiszti, szófogadatlanság, sértődés és rongálás már az agyamra megy. Már annak sem tudok igazán örülni, ha valami okos dolgot csinál, és a bocsánatkéréseit sem tudom fejlődésnek tekinteni.
