Hú, hát azt hiszem, itt a vége, fuss el véle, már ami a programomat illeti. A hosszú hétvégére tervezett programok miatt amúgy is erősen kétséges volt a befejezés, de aztán végül egy vírus tette be a kaput...
Biztosra veszem, hogy a stressz is közrejátszott, a munkahelyemen egyszerűen őrültekháza volt/van, teljesen túl vagyok terhelve. Kedden délután még egyéb, magánjellegű ügyeket is intéztem, és mivel úgy döntöttem, megspórolom a buszjegyek árát, összességében kb. 60 percet gyalogoltam le, tehát minimum 6 kilométert. Az uzsonnámat is útközben ettem meg, egy joghurtitalt és két müzliszeletet... Hát nem túl minőségi kaja... Este későn értem haza, 8-kor tudtam nekiállni a futásnak, de nagyon éhes és fáradt voltam, csak 4,5 km-t kocogtam lightosan. És az esti turmix mellé még egy banánt is benyomtam.
A szerdai napom megintcsak egy agybaj volt, ezúttal a főnökömnek köszönhetően, akinek hiába célozgatok, hogy túl vagyok terhelve, ő még bombáz piszlicsáré, de időigényes feladatokkal, és még van képe azt is hozzátenni, hogy "csak hétfőre kell". Aha, a hosszú hétvégére pont munkát terveztem, hát kapjad be. Egész nap ideges voltam, és zabáltam, igaz, nem tiltott dolgokat, gulyáslevest főztem (csirkehusiból, sok zöldséggel, minimális étolajjal), meg teljes kiőrlésű lisztből sütöttem kakaós csigát Canderel kakaóporral. De akkor is sokat ettem, na. A tornát még reggel lenyomtam, még szerencse, mert egész nap nagyon fáradtnak éreztem magamat, de azt hittem, csak a közelgő melegfront taglóz le.
Hát nem. Csütörtökön reggel 6-kor arra ábredtem, hogy ég, mar az egész torkom. Tesómékat vártuk vendégségbe, hát öszekapartam magam valahogy, meglepően jól bírtam a napot, bár estére nagyon elfáradtam - igaz a nap végén két órán keresztül pakoltam, mosogattam, rendet raktam, leszedtem a megszáradt ruhákat, kiteregettem a mosógépből, stb. De úgy gondoltam, jót fog tenni, ha sikerül kiizzadnom magam, így rávettem magam egy 45 perces kocogásra, amely tényleg jól is esett. Egész nap szedtem azért az Advilt meg a Strepsilst. Lefekvés előtt ittam egy Neocitránt is. A diétának viszont csúnyán lőttek, mert tesóm beállított egy egész Sacher tortával, amely irgalmatlan finom volt, és uzsonna és vacsora helyett is azt ettem, plusz ebéd után desszertnek is. Ces't la vie.
Abban bíztam, másnapra (mára) jobban leszek, de nem, nagyon vacakul vagyok. Éjjel rosszul aludtam, állandóan felébredtem rá, hogy nem kapok levegőt, mert megtelt az orrom. A torkom ég, mar, kapar. Egész nap csak fekszem, és olvasgatok, vagy próbálok aludni. A diéta sem megy, egyáltalán nem kívánom a tejtermékeket, nassolok, amit találok, épp most nyírtam ki egy tábla mogyorós csokit. Ja, reggel mértem a súlyom, 65,5 kg, ez jó, maradjon is csak így. :)
Úgy volt, hogy ma a kislányom leutazik nagyszüleihez, és ott is marad egy hétig, erre ma reggelre ő is beteg lett (megint - két hete volt beteg legutóbb). Persze sírni kezdett, amikor kiderült, hogy nem mehet a Nagyihoz. Sajnos anyósom elvből nem használja az orrszívó-porszívót, ő a saját lányánál is megvárta, amíg szétdurrant a dobhártyája, szerinte az jobb... Hát köszi, én úgy vagyok vele, hogy ha elejét lehet venni egy kis kellemetlenséggel valami nagyobb bajnak, akkor inkább az a kis kellemetlenség... Szóval nagy esély lenne rá, hogy ha most levinnénk a kislányomat, egy hét múlva fülgyulladással vagy hörgőgyulladással kapnánk vissza, aztán mehetnék táppénzre - megint... Pedig nekem is jó lett volna, ha elmegy, mert épp elég magamról gondoskodnom. A férjem semmiben nem segít, egész nap a laptopját bámulja, arra sem reagál, ha a gyerek kiabál neki. Le is csesztem, hogy nem igaz, hogy nekem kell az emeletről lerohanni, az ágyból kikelve, miközben ő a gyerek mellett van 5 méterrel, persze vérig sértve érezte magát. A gyerekkel is összevesztem, mert nem hagyta, hogy leszívjam az orrát, négy és fél éves, de sokszor úgy viselkedik, mint egy hisztis kétéves. És mivel magam is a végét járom - at the end of my tether - nem volt türelmem ehhez a makacskodáshoz. És igen, jól esett volna, ha nem nekem kell ezzel az egésszel foglalkoznom, ha a férjem megcsinálja magától. De ő még arra sem képes, hogy ebéd után az edényeket bepakolja a mosogatógépbe, vagy hogy megvegye a patikában, amit felírok neki. (egyik sem sikerült neki ma.) Azért még bízom benne, hogy vasárnapig csoda történik, sikerül a gyerek nátháját kikúrálni, és lemehet a nagyszüleihez. Legalább a jövő héten délutánonként lenne néhány nyugodt órám - tornázni, futni természetesen.
Holnapra azt terveztem, hogy meglátogatom a legjobb barátnőmet végre, és ott is alszom, persze ez is lefújva. Ehelyett itthon főzhetek valami ebédet (persze nem vásároltam be semmit, azt hittem, nem elszünk itthon) és szenvedhetek magammal és a gyerekkel, mert a férjem is szervezett programokat magának egész napra, és természetesen azokat nem mondja le csak azért, mert megbetegedtünk. Ilyenkor erően elgondolkodom, hogy mi a fenére is jó akkor egy házasság, ha még arra sem, hogy a betegségünkben a házastársunk elénk tegyen egy tál ételt...??? In sickness and health, ha-ha... De ezt is tudtam, mielőtt férjhez mentem, verhetem a fejem a falba, senkit nem érdekel!
Szerintem nagyon rossz kislány leszek, és elmegyek a gyerekkel a közeli étterembe - télen a férjem is ezt tette, amikor egyik nap őneki kellett itthon maradnia a beteg gyerekkel... Eszünk egy jó, forró húslevest, meg palacsintát.
Az egyetlen lény, aki "törődik" velem, a macskám, aki időről-időre rám/mellém fekszik a pihe-puha szürkés-barna csíkos bundájával, és tündéri kis pofácskájának már a látványától is jobb a kedvem...
Ja, azon már nem is lamentálok, hogy végre milyen gyönyörű idő van, mi meg benn, a négy fal között megyünk egymás idegeire, és egész nap ki sem tettük a lábunkat... Ez az én szerencsém... :/
Hú, de rohadtul elegem van!!!!
