Azaz: ideiglenes befogadó, macska-nevelőszülő. Ez lettem én egy hete. :)
Gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy ha elhagyott, kóbor, beteg cicát látok, akkor én azt megmenthessem, hazavihessem, meggyógyíttathassam, feltáplálhassam, beoltathassam, és aztán szerető gazdit és otthont találhassak neki, vagy akár meg is tarthassam.
A lottóötösről se azért álmodozom, hogy valami trópusi paradicsomban szürcsölgethessem a koktélokat, hanem hogy létrehozhassak egy luxus-macskamenhelyet.
Hogy honnét ez a "bekattanás", nem tudom. Talán mert az első cicámmal, 13 évesen tapasztaltam azt meg, hogy engem is szerethet feltétel nélkül valaki. Hogy nem kell küzdenem a szeretetéért, hanem csak úgy adja. És sosem veszi el tőlem. Sosem üt meg, nem ordítozik velem, nem becsmérel trágár szavakkal, nem ócsárol, nem aláz meg, nem él vissza a helyzetével és nem büntet szeretet-megvonással. Sosem szomorít el, hanem mindig felvidít. Nem azt érezteti velem, hogy senki vagyok számára, hanem hogy én vagyok a mindene. Ő volt Luigi. Tudom, szánalmas, azaz inkább szánni való, hogy egy macskától kellett megkapnom mindazt, amit a szüleimtől kellett volna, de így alakult. Azaz még így sem: Luigi 8 hónappal azután, hogy kiscicaként hozzám került, elpusztult. :( Máig gombóc lesz a torkomban, ha a halálára gondolok, pedig több, mint 26 év telt el azóta.
Na, hát ezért szeretem én a macskákat.
Sajnos nem vagyok lottómilliomos (még :)), így a macskamenhely várat magára. Viszont a meglévő 4, menhelyről vagy utcáról befogadott cicám mellé ideiglenesen befogadtam egy cicamamát két kis kölykével. Szegényeket valaki fogta, és kidobta egy bozótosba a város szélén. :( A cicamama szinte biztosan lakásban lakott, mert nagyon tiszta volt a szőre, a füle: sem bolha, sem kullancs, sem fülrüh nem volt benne. És hihetetenül bújós, kedves, hálás minden simogatásért. Összesen 7 kiscicája volt, de már csak kettő maradt, mire mentünk értük. :( Kettőt befogadtak, a többivel senki nem tudja mi lett.
Így három fővel bővült a családunk. Az emeleti fürdőszobában kaptak helyet, elkülönítve a többi cicánktól, már csak azért is, mert a cicamama leukózis-tesztje nem lett egyértelmű. Ezt a fürdőszobát alig használjuk, a lakás legtávolabbi, legcsendesebb sarka, és könnyű tisztán tartani - ideális hely elkülönítőnek. A kis családot azonnal állatorvoshoz vittük. A mamacica lázas volt és hasmenéses. Átestek a féregtelenítésen, antibiotikus kezelést és szén-tablettát kaptak, most már mindannyian remekül vannak. Vettünk rengeteg kiscica-eledelt, jó sok almot, és néhány törölközőt fekhelynek. Ők pedig meghálálják a gondoskodást: mindannyian szobatiszták az első perctől kezdve, a mamacica bújós, kedves, és nagyon szépen gondozza a kicsinyeit; a kicsik pedig nagon cukik. A kis kandúr eleven, életrevaló, igazi csibészke; a kislány, aki legalább 2 héttel fiatalabbnak tűnik a bátyjánál, pedig csodaszép félhosszú szőrű, fekete-fehér cica lesz (el is neveztük Oreónak), nyugodt természettel. Az első napokban habzsoltak, azonnal rávetették magukat a kajára; ma jutottak el odáig, hogy "elhiggyék", lesz étel rendszeresen, nem kell felfalni azonnal.
Ha minden jól megy, még 2 hétig vendégeskednek nálunk. A mamacicára és Oreóra van jelentkező; a kis kandúrnak még keressük a gazdát. Remélem, őt is akarja majd valaki. És akkor jöhet a következő szerencsétlenül járt cicacsalád...
