Ma olvastam egy cikket egy érdekes kutatásról, amely kimutatta, hogy szoros összefüggés van a gyermekágyi depresszió és a szoptatási nehézségek között. Annak, akinek a szülés után 2 héttel is még fájdalmas a szoptatás, 2,24x nagyobb az esélye rá, hogy depressziós legyen, mint annak, akinek megy minden, mint a karikacsapás... A cikk azt is kiemeli, hogy rendkívül fontos a segítők - védőnők, háziorvosok, szoptatási tanácsadók - szerepe, hiszen nem csak a kisbaba jóléte múlik a szakértelmükön, hanem az anya mentális egészsége is.
Na fasza. Nekem sose sikerült tisztességesen megszoptatnom a kislányomat, és néhány gyötrelmes nap után már ott tartottam, hogy rettegtem a szoptatástól, olyan rohadtul fájt. Nyilvánvalóan sem az én, sem a kislányom technikája nem volt megfelelő. Ehhez képest simán elengedtek minket a kórházból, és az otthoni védőnő (aki 2x járt nálunk, a gyerek 3 hetes kora után nem láttam többet) "szakértelme" odáig terjedt, hogy javasolta, adjak tápszert a gyereknek, mert fárasztja a szopás. Egy 3700 grammos, 42 hétre született gyereket?! Még ha koraszülött lett volna, de így milyen alapja volt ennek a megállapításnak?
Na mindegy, küszködtem a szoptatással, fejtem a tejet, aztán másfél hónap szinte véget nem érő bababömbölés után tápszerrel is kiegészítettem az adagot. A kislányom 3 hónapos volt, amikor legnagyobb kétségbeesésemre abbahagyta a szopást, én azért 6 hónapos koráig naponta 4x fejtem neki az anyatejet. Kemény menet volt. Bele is rokkantam. Olyan szinten lettem depressziós, hogy az még engem is meglepett. Szülés után azonnal kezdődött, és kb. 10 hónapos volt a kislányom, amikor a legkeményebb depressziós szakasz véget ért. De azóta sem vagyok teljesen jól. Azt a bizonyos szőnyeget akkor kirántották alólam, és azóta bizonytalan a talaj, amin járok. Ilyen-olyan problémák - mentségemre legyen mondva, nem kicsik - vissza-visszavágnak a gödör aljára. Az sem segít, hogy a párom teljesen elutasító velem, ha ismét elővesz a depresszió. A gyermekágyi depresszióban is az döngölt még mélyebbre, hogy ő ahelyett, hogy segített volna, közönyös, rideg és elutasító lett - és ez a helyzet azóta sem változott. Ő egy problémamentes, 100%-ig "önellátó" nőt akar, aki nem igényel az ő részéről különösebb segítséget, odafigyelést, törődést. A depressziómat amolyan hisztinek tekinti, és úgy gondolja, hogy azzal, hogy ledolgozza a napi 8 óráját, és esténként 1-2 órát foglalkozik a gyerekkel, ő már megtett mindent, ami egy Remek Embertől elvárható.
A kislányom már nagy, lassan 4 éves, de én még mindig nem tudtam elfelejteni azt a borzasztó első néhány hónapot, és azóta sem merek bízni abban, hogy valaha is teljesen rendben leszek ismét.
