Utálom Budapestet az ottani bunkó emberek miatt. Már nem is tartom számon, mennyi atrocitás ért az elmúlt 10 évben, pusztán csak azért, mert létezem. Soha nem vagyok provokatív, nem vagyok agresszív, udvarias vagyok, betartom a szabályokat, mégis, szinte minden héten megtalál valami barom. Egyébként ez nem csak az én problémám, az egyik kedvenc blogolóm írta ma, hogy átlag kéthetente lepicsázzák, amióta Budapesten lakik. Ez egy ilyen város...
Ma például egy biciklis fröcsögte rám eltorzult fejjel, hogy "Anyád!!!", pedig semmi mást nem tettem, csak átkeltem a zebrán, vagyis a gyalogos átkelőhelyen, amikor egyik irányból sem jött semmi. Csakhogy nem a velem szemben lévő oszlopnak terveztem érkezni, hanem azt értelemszerűen kikerültem, és a kedves biciklis, aki őrült módon tekerve mögöttem készült átszelni a zebrát, nem számolt azzal, hogy van annyi eszem, hogy nem fejelek le oszlopokat gyalogláskor, és lassítani kényszerült, melynek az ő értelmezésében egyenesági következménye volt az anyázás is, undorítóan eltorzult fejjel.
Annyira nem volt alapja ennek a durvaságnak, hogy hirtelen csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Mit ordít? Ez egy zebra", és a mellettem lévő gyalogos úriember is meghökkenten kapta fel a fejét a bicilis átkozódására, szemmel láthatólag ő sem értette, most mi baja van. Kár, hogy nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy meglendítsem a laptop-táskámat, hátbavágjam vele a biciklist, majd amikor már a földön van, rúgjak is rajta egyet-kettőt "oppardonbocsánat" felkiáltással (legyen már haszna annak, hogy 72 kiló vagyok), majd az ádámcsutkáján tartva a 42-es lábamat, megkértem volna, hogy ugyan már ne tegezzen, továbbá az elhunyt édesanyámat se emlegesse feleslegesen, de legfőképpen jegyezze már meg végre, hogy a ZEBRÁN A GYALOGOSNAK MINDIG ELSŐBBSÉGE VAN.
