Nem, nem a Steinberger-féle kúrába buktam bele, hanem estem egy nagyot délután.
Gondoltam, ahelyett, hogy itthon szenvedek és az agyára megyek mindenkinek, inkább elmegyek kocogni. Természetesen nem terveztem a 6 km-t lekocogni, hanem csak annyit, amennyi megy. De úgy éreztem, kell a friss levegő és a fény, no meg az idó sem volt vészes, 6 fok volt - ezt ki kellett használni.
Úgyhogy szépen átöltöztem, felkerekedtem, és lementem a tavamhoz. Nekilendültem, és kb. 10 méter után estem egy akkorát, mint a ház. Éppen csak nem nyekkentem. Megbotlottam egy oszlop csonkjában (valaha egy oszlop lehetett ott, a forgalmat lezárni, és nem távolították el rendesen, hanem kb. 10 centire a földtől levágták). Tudtam, hogy ott vannak ilyen csonkok, csak most nem látszottak az avartól, no meg én is dekoncentráltabb voltam a kelleténél.
Szerencsére nem ütöttem meg magam nagyon, csak a bal vállam sajgott picit meg a két tenyerem. Kicsit megijedtem, de azonnal fel tudtam pattanni, és éreztem, hogy mindenem rendben van. Ügyesen estem... Leporoltam hát magam, és ismét nekivágtam, de sokkal jobban figyeltem. 4,5 km-t kocogtam, és utána még egy kört (750 m-t) sétáltam.
Ami viszont abszolút pozitívum volt, hogy az egyáltalán nem érdekelt, ki látta, hogy elestem. Csak az volt a lényeg, hogy futni tudjak. Utólag vettem csak észre egy horgászt a túlparton, aki valószínűleg premier planban csodálhatta a performanszomat. :)
Hú, már csak 1 nap van hátra ebből a kúrából. A mai nap kicsit jobban bírtam az éhséget, de persze szenvedek rendesen! :)
