Az elmúlt napokban két olyan történettel is találkoztam, amely elgondolkodtatott arról, hogy milyen szerencsés is vagyok, és mennyi minden van, amiért hálás lehetek - és egyúttal arról is, hogy mennyire értelmetlen is a fogyasztói társadalom, és vajon melyek azok a dolgok, materiális értelemben véve, amelyekre tényleg szükségem van.
Az első történet Louis Zamperini élete. Louis Zamperini az Egyesült Államokba bevándorolt olasz szülők gyermeke volt, már gyerekkorában igazi csirkefogó, ellopott mindent, amit ért. Rajtakapni sosem tudták, egyrészt mert szemfüles volt, másrészt meg irtó gyors. Ma talán hiperaktívként "diagnosztizálnák". Szerencséjére volt egy bátyja, aki meggyőzte, hogy felesleges energiáit vezesse le sportban. Zamperini atléta lett, futó, nem is akármilyen: tizenévesen korosztálya legjobbja; 19 évesen kijutott a berlini Olimpiára (naná, hogy onnan is lopott: egy horogkeresztes zászlót...), és korához és tapasztalatlanságához képest nagyon jó eredménnyel lett a 8. 5000 méteren. Megfogadta: a következő Olimpián nyerni fog.
Aztán jött a II. világháború... Zamperinit besorozták, a légierőhöz került. Hajmeresztő bevetéseken vett részt, amelyeket szerencsésen, szinte sértetlenül átvészelt. Azonban egy eltűnt gép utáni keresőakció során, részben sorozatos katonai hibák miatt, lezuhant a gépe. A 12 fős legénységből 3 ember élte túl a szerencsétlenséget, köztük Zamperini - csak az egyik ujja sérült meg, amikor megpróbálta kiszabadítani magát a roncsból. A felfújható mentőcsónakban hánykolódtak a Csendes-óceán kellős közepén, gyakorlatilag víz és élelem nélkül. A keresésükre küldött repülőgép nem vette észre őket, hiába jeleztek. Folyamatosan támadták őket a cápák, melyek közül nem egyet puszta kézzel kellett visszavernük. Puszta kézzel fogott madarakon és halakon éltek, az esővizet gyűjtögették iváshoz. Borzalmasan lefogytak, legyengültek. Az egyik társuk meg is halt. Miután ellenséges vizekre sodródtak, egy japán gép támadta meg őket, több sorozatot rájuk lőtt, de csodával határos módon egyetlen golyó sem találta el őket - "csak" a mentőcsónakot lőtte szitává, nem győzték utána javítgatni. Végül összesen 47 napot és kb. 2000 mérföldet hánykolódtak, mire partot értek: ellenséges partot. Hadifoglyok lettek, és szinte azonnal japán hadifogoly-táborba kerültek. Ezek a táborok leginkább a nácik koncentrációs táboraihoz voltak hasonlóak. A rabokat éheztették, ütötték-verték, megalázták; kényszermunkát végeztettek velük; orvosi ellátást nem kaptak; a végső utasítás pedig az volt, hogy a háború vége előtt minden foglyot ki kell végezni, és a nyomokat eltüntetni. Zamperinire különösen nehéz sors várt, olimpiai múltja miatt az egyik szadista táborvezető külön üldözte. Zamperini több tábort is megjárt, az egyik hely szörnyűbb volt mint, a másik. Ahogy közeledett a háború vége, és szorult a hurok a japánok körül, úgy lett egyre rosszabb a helyzet a táborokban is.
Zamperini és a többi hadifogoly, aki megélte a háború végét, megmenekült. Több hónapos lábadozás után hazatérhetett. Nem sokkal később megnősült. Újra edzeni kezdett, de a kényszermunka alatt szerzett súlyos lábsérülése kiújult, és ezt az álmát fel kellett adnia. A poszt-traumás stressz elöl az italba menekült, végül a vallásban talált megnyugvásra. 2014-ben, 97 évesen halt meg.
A másik történet a Pitcairn-szigetekről szól. Ez a 3 lakatlan és egy lakott szigetből álló csoport az Egyesült Királyság tengerentúli fennhatósága alá tartozik. Félúton fekszik Dél-Amerika és Új-Zéland között. Első telepesei a Bounty fellázadt matrózai és néhány tahiti volt. Pitcairnnek jelenleg 53 állandó lakosa van. Ők főleg turizmusból (luxuscirkálók megállóhelye a sziget), mezőgazdaságból és bélyegkiadásból (?) élnek. A sziget méze állítólag a brit királynő kedvence. A szigeten van egy bolt, amely hetente 3 napot van nyitva; van általános iskolája, ahol évente váltják egymást a tanárok, többnyire új-zélandiak; van egy állandó orvosa (szintén éves szerződéssel Új-Zélandról, vagy Ausztráliából); van egy gyógyszertár. Komolyabb betegség vagy sérülés esetén irány a legközelebbi kórház: Tahitin... (Emiatt speciális egészségbiztosítás szükséges a vízum mellé.) A közlekedés nem egyszerű: légi úton nem, csak hajóval közelíthető meg a sziget. Új-Zéland 5300 kilométerre van, egy hét az út... 3 havonta (!) van hajó, az hozza-viszi az árukat is. De kiépített kikötő nincsen; ha viharos az idő, a hajóról nem lehetséges a partraszállás.
A közösség bevándorlási programmal próbál lakosokat a szigetre vonzani: a földet ingyen adják. Azonban eladó ház nincs a szigeten. Lehet építkezni, vannak mesteremberek, de az építőanyagot Új-Zélandról kell hajóval szállítani (3 havonta jön egy, ld. fentebb...), így egy kb. 160 nm-es ház építésének költsége kb. 150, 000 új-zélandi dollár (kb. 33 millió forint).
A sziget attraktivitását nagyban rombolja, hogy 2004-ben kiderült: a sziget férfilakosságának egynegyede, az akkori polgármester, a fia és két unokatestvére, érintett egy több évtizedre visszanyúló pedofil-botrányban...
